Amikor elkezdtem budapest utcáin vezetni mondanom sem kell, hogy halálfélelmem volt. Vidéken sokat vezettem előtte, de hát az teljesen más. Ott a legnagyobb akadály a biciklis öreg bácsika, akit három méter távolságban kerül ki az ember, mert fogalma sincs, hogy a következő pillanatban milyen mozdulatot fog tenni, itt viszont pesten három és sokszor hat sávon fut a forgalom, a sávváltásokat pedig gyűlölöm, mert nem mindig tudom eldönteni, hogy beengednek-e és ettől teljesen bénának érzem magam. Persze arról nem is beszélve, hogy én nagyon nehezen tájékozódok még nyugodt helyzetben is, nem hogy ilyenekben, szóval folyamatos GPS segítségre van szükségem, amit sokszor elnézek ezekben a stressz helyzetekben, és kezdhetem elölről a szenvedést. Egyszóval nehezen boldogulok a telefonom nélkül, de ez idáig nem találtam olyan tartót, amit szívesen tettem volna a kocsiba.
Az egyik barátnőm már könyörgött nekem, hogy valamit szerezzek be, mert így még nehezebb a forgalomra figyelni és sokkal jobban elfáradok, de valahogy nem tudtam döntésre jutni. Hát ő döntött helyettem. Az egyik napon érkezett nekem egy csomag, amit ő rendelt, és direkt az én irodai címemre kérte, hogy már este azzal tudjak hazamenni, hiszen a dobozban nem volt más, mint egy baseus autós telefontartó. Persze meglepődtem rajta, jót is mosolyogtam és nagyon meg is örültem. Örültem, hogy ezt a döntést nem nekem kellett meghozni, mert így tényleg felhőtlen tudtam ennek a kis ajándéknak örülni és nem kellett gondolkodnom, hogy lett volna-e jobb darab amit beszerezhettem volna. Azóta is a kedvencem és szuperül működik a kis tartó. Én pedig már könnyebben vezetek pest utcáin.